Üdvözlünk az SFportal nem hivatalos Mass Effect rajongói oldalán!

Kövess minket!



Vagy kérj e-mail értesítőt!

Enter your email address:

Delivered by FeedBurner

Mass Effect @ Google+

Mass Effect @ Facebook

A hivatalos magyar Mass Effect Facebook oldal

Csatlakozz!

Ismét exkluzív regényrészletet olvashattok a Tuan Kiadó jóvoltából – ma ugyanis megjelent a Retribution, a Mass Effect harmadik regénye, mely az ME2 után játszódik, és érzésünk szerint fontos előkészítő szerepe lesz a márciusban érkező játékhoz. A regényben megismerhetjük Kai Leng karakterét is, egy egykori N7 ügynököt, aki az Illusive Man egyik legfanatikusabb híve – és a hírek szerint Shepard parancsnoknak lesz néminemű szóváltása vele. :)

Két napja olvashattátok a prológust, tegnap az első fejezetet, most pedig a második fejezet jön.

Kritikánkat ITT olvashatjátok a könyvről, a regényt pedig 35% kedvezménnyel ITT rendelhetitek meg – a Tuan a megjelenés napján adja postára a kötetet.

Kettő

Kahlee Sanders finoman kopogott Nick szobájának az ajtaján.

– Szabad. – kiáltotta a fiú bentről, mutáló hangja elcsuklott a második szónál.

Kahlee a hozzáférési panelre illesztette a kezét és az ajtó becsusszant a falba, feltárva ezzel a szobát, ahol a sarokban álló asztal két végén ott ült Nick és Yando, a Grissom Akadémia egyik legújabb tanulója.

– Már elmúlt lámpaoltás. – mondta Kahlee. – Yandonak legkevesebb harminc perce a saját szobájában kellene lennie.

– Tanulunk. – mondta Nick az asztalán álló terminál által kivetített érintésre reagáló képre mutatva.

Kahlee a fiúk előtt lebegő feladatra pillantott, majd a gyerekekre. Nick, arcán a teljes ártatlanság kifejezésével, nézett rá vissza.

Nick most múlt tizenöt éves. Még mindig apró volt a korához képest, legalább egy vagy két évvel fiatalabbnak látszott. Fiatalságának benyomását egy kicsit ellensúlyozta vállig érő fekete haja, de Kahlee tudta, hogy a fiú sokkal érettebb a kortársainál; ha volt valaki a tanulók között, aki a szemébe tudott hazudni anélkül, hogy bármit is elárult volna magáról, akkor az Nick volt.

Yando azonban egy másik történet volt. Tizenegy éves múlt, alig pár hónapja ültették be az erősítőit. Minden, ami itt történt még új volt neki és furcsa. Még áhítattal nézett fel a Felemelkedés Projekt oktatóira, akik óriásokként magasodtak fölé ebben a számára eddig ismeretlen világban. Kahlee nem akarta kihasználni a fiú bizonytalanságát, hogy megtudja az igazságot.

– Yando? – kérdezte a nő halk, de határozott hangon. – Mit csináltatok valójában?

A kisfiú Kahlee-ről Nickre nézett, majd újra Kahlee-re, szemei hatalmasra tágultak és szinte világítottak sötét arcában.

– Hódítót játszottunk. – ismerte el Nick egy elkeseredett sóhaj kíséretében, megszabadítva fiatalabb társát a kínoktól. – De legfeljebb csak tíz perce! Azelőtt legalább két órán keresztül tanultunk!

– Tudod a szabályokat, Nick. – válaszolta Kahlee. – Lámpaoltás után nincs extranet.

– Csak tíz perc volt az egész!

– Megnézhetem a bejelentkezéseket. – emlékeztette a nő. – Kiderül, hogy igazat mondasz-e.

– Igazat mondok! – vágott vissza azonnal, majd halkabban hozzátette. – Talán inkább húsz perc volt.

– Bajban vagyok? – kérdezte Yando, alsó ajka remegett a félelemtől.

– Nem, nem vagy bajban. – rázta meg a fejét Kahlee. – De itt az ideje ágyba bújni, rendben?

A fiatalabb fiú bólintott, Kahlee pedig kézen fogta őt és az ajtóhoz vezette. Onnan a nő visszafordult Nickhez.

– Erről még beszélünk, mikor visszajövök, hogy felvegyem az adataidat.

– Aha, rendben. – mondta, hangja tele volt a tizenévesek maró gúnyával. – Utálnám, ha egy hét úgy telhetne el, hogy senki nem döf tűt a nyakamba.

Kahlee a szobájába vezette Yandot és betakargatta, de egész úton Nicken járt az agya.

Nem tudta eldönteni, hogy meg kéne-e büntetnie a fiút, vagy sem. A Grissom Akadémián töltött első két évében Nick maga volt a terror a többi diák számára. A Felemelkedés Projektben lévő legtöbb osztálytársánál előrébb járt a biotik erők alkalmazásában, arrogáns volt, önző és hajlamos volt megfélemlíteni a többieket. Azonban az elmúlt évben valami megváltozott. Nick problémás gyerekből mintatanulóvá vált, tökételes példájaként mindannak, amit a Felemelkedés Projekt el szeretett volna érni.

Az emberek között a biotik erők alkalmazása – egyes emberek képesek voltak arra, hogy az őket körülvevő világot apró sötétenergia kitörésekké alakítsák – közismert, de még mindig meg nem értett jelenség volt.

Sokan abban a tévhitben éltek, hogy a biotikok mutánsok voltak, akik emberfeletti telekinetikus erőknek parancsolnak. Városi legendák szóltak biotikokról, akik egyetlen gondolatukkal borítottak az oldalukra járműveket, vagy földrengés megidézésére használták a képességüket, szabadon eresztve a tomboló pusztítást, teljes városrészeket téve a földdel egyenlővé.

Az igazság sokkal kevésbé volt ijesztő. Először is, nem úgy, mint a népszerű videó portrékban, a biotikus mező generálása időt és összpontosítást igényelt.

Ráadásul az agyukba és idegrendszerükbe beültetett erősítők segítsége nélkül a legtöbb biotik egy csésze kávét is nehezen tudna feldönteni.

Az erősítők és a sokévnyi intenzív tréning segítségével a tehetségesebbek meg tudták tanulni, hogyan hozzanak létre olyan erős sötétenergia mezőket, hogy felemelhessenek vele egy felnőtt embert és durván nekilökhessék a legközelebbi falnak. Azonban ez nagy mennyiségű fizikális és mentális energiát vett igénybe. A legtöbb biotik két vagy három ilyen mutatványra volt képes, mielőtt teljesen lemerítette tartalékait és olyan tehetetlenné és kiszolgáltatottá vált, mind minden közönséges ember.

Annak, hogy a közvélemény tudomást szerezzen ezekről a korlátokról, az egyik módja az volt, hogy a Felemelkedés Projekt megpróbálta áthidalni a szakadékot a pletykák és a tények között. Azt remélték, hogy a megértés az elfogadáshoz vezet, lehetővé téve ezzel a biotikok számára, hogy beolvadjanak a normális emberi társadalomba és ne kelljen kiállniuk mindazt a szenvedést, amelyet az irracionális bizalmatlanság és az üldöztetés jelent, mellyel jelen pillanatban még szembe kellett nézniük. Valójában a katonaság berkein kívül a legtöbb biotik ember, amíg csak lehetett titkolta a képességeit.

Kahlee nem akarta, hogy a Nickhez hasonló gyerekeknek úgy kelljen felnőniük, hogy szégyenkezniük kell a tehetségük miatt. Azonban mindig ott bujkált benne a félelem, hogy a mérleg átbillen a másik oldalra és felsőbbrendűségüket arrogánsan hirdető fajjá változtatja a biotikokat. Lenézhették volna a náluk gyengébbeket, még nehezebbé téve ezzel a nem bioktikok számára a közösségükbe való befogadásukat.

Mikor Nick csatlakozott a programhoz, Kahlee attól félt, a fiú pontosan ebbe az irányba tart. Ám a Felemelkedés Projekt nem csak a biotik energiák maximalizálására fókuszált; a tanterv hangsúlyt fordított az erkölcs építésére is, és úgy tűnt, Nick esetében sikerült célba érniük.

Ahogy nőtt, a korábbi ijesztgetőből a diákok védelmezőjévé vált. A morcos és önző kisfiúból segítőkész és együttműködő fiatalember vált. Mostanában rendszeresen önként jelentkezett a Grissom Akadémia többi tanulójának korrepetálására – még a nonbiotikokéra is, akik nem is voltak a Felemelkedés Program résztvevői.

Figyelembe véve a fiú által elért fejlődést, Kahlee úgy döntött, hogy nem lesz szigorú vele a legújabb kis vétke miatt.

Mikor visszaért a fiú szobájába, Nick az ágyon hasalt, tarkóját fedetlenül hagyva várt a jól ismert procedúrára, melyet ki kellett állnia.

– Nem akartam bajba keverni Yandot. – motyogta a párnájába, mikor meghallotta, hogy Kahlee belépett az ajtón.

Leült mellé az ágyra, majd óvatosan kinyújtott baljának hüvelyk- és mutatóujja közé csípte a Nick tarkóján lévő bőrt. Keze megrándult az elkerülhetetlen – és cseppet fájdalmas – apró kisüléstől, ami a kettőjük bőrének találkozásakor jött létre. A Felemelkedés Projektben próbáltak megoldást találni a biotikok testében felgyülemlő felesleges elektromosság szabályozására, de mostanáig sajnos nem sikerült praktikus megoldást kifejleszteniük erre a problémára. Mostanra már csak úgy tekintettek rá, mint egy olyan apró kellemetlenségre, amivel a diákoknak és a tanároknak is meg kell tanulniuk együtt élni.

– Yando még nem épült fel teljesen a műtétje óta. – magyarázta Kahlee, mialatt egy hosszú, vékony tűt fúrt be Nick csigolyái közé, a fiú bőre alá beépített jeladóig. – Aludnia kell.

A tű tetején lévő kis gömb zölden villogni kezdett annak jeleként, hogy az adatok sikeresen áttöltődtek.

– Nem szeret egyedül lenni a szobájában. – válaszolta Nick a fogait csikorgatva, a fiú minden izmát megfeszítve próbálta leküzdeni a kellemetlen érzést. – Szerintem hiányzik neki az édesanyja.

Hosszan sóhajtott, mikor Kahlee kihúzta belőle a tűt, majd a teste elernyedt.

– Arra gondoltam, hogy ha játszunk egy kis Hódítót, akkor talán már nem fog annyira félni.

Kahlee megengedett magának egy mosolyt és gyengéden megsimogatta Nick vállát.

– Jó gyerek vagy.

A még mindig a hasán fekvő fiú nem válaszolt semmit, de Kahlee láthatta, hogy Nick a füléig elvörösödik zavarában. A fiú alig észrevehetően arrébb húzódott, vigyázva arra, hogy ne forduljon Kahlee felé, akinek rá kellett jönnie, hogy Nick próbál kényelmesebb pozícióba helyezkedni, de mindezt úgy szeretné elérni, hogy a nő ne láthassa testének önkéntelen reakcióját, melyet Kahlee érintése váltott ki.

Már nem kisgyerek. emlékeztette önmagát Kahlee és gyorsan levette a tenyerét Nickről, amint feltűnt neki, mi történik a fiúval. Egy hormontúltengéses tinédzser.

Kahlee tisztában volt azzal, hogy az idősebb diákok közül többen is belezúgtak. Ez érthető is volt: megértő és kedves és bár mindig konzervatívan öltözött az Akadémián, vállig érő szőke hajával és vékony alkatával vonzó nőnek számított.

– Jobb, ha most megyek! – mondta és egy gyors mozdulattal felegyenesedett.

A Nick korabeli fiúknál természetes volt a kontrollálhatatlan erekció, és Kahlee nem akarta a már amúgy is kellemetlen helyzetet súlyosbítani. A legegyszerűbb megoldásnak a gyors távozás látszott.

– Ja, oké. – válaszolta Nick érezhetően feszülten.

A nő lekapcsolta a villanyt és becsukta maga mögött az ajtót, megadva a fiúnak az általa áhított egyedüllétet.

Amint visszaért a saját lakószobájába, azonnal feltöltötte Nick adatait a gépére, ahonnan azok automatikusan bekerültek a Felemelkedés Projekt központi adatbázisába.

Az adatok bíztatóak voltak. A biotikokkal korábban folytatott tesztek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy létezik egy felső határ, melyet az erőikkel képtelenek átlépni. Ennek ellenére Nick és a hozzá hasonló tanulók legújabb eredményei azt sejtették, hogy ez a bizonyos határ nincs kőbe vésve.

Amíg a többi diák eredményeit átnézte nem tudott nem arra gondolni, mi történt volna Gillian Graysonnal, ha nem lép ki a programból.

Annak ellenére, hogy a kislány autista volt, sokkal nagyobb lehetőségekkel bírt, mint a legtöbb a Felemelkedés Projektben résztvevő gyerek. Kahlee úgy sejtette, hogy Gillian figyelemre méltó tehetsége valamilyen módon összefüggésben állt az autizmusával, de arra is volt esély, hogy a kislány állapotát azok a drogok idézték elő, amelyeket az apja és a Cerberus titokban juttattak be a szervezetébe.

Végül Gillian apja a lányát választotta a Cerberushoz való hűsége helyett, így Kahlee-nek sikerült feljuttatnia a kislányt egy mélyűr-kutató quarián hajó fedélzetére… a galaxisban fellelhető azon kevés helyek egyikére, ahol a Titokzatos Ember nem találhatott rá.

Kahlee tudta, milyen nehezére esett Graysonnak elküldeni a saját lányát; neki magának is nehéz volt. Azonban Gillian nem volt egyedül: Hendel Mitra – a Grissom Akadémia korábbi biztonsági főnöke – vele volt, és úgy gondoskodott róla, mint a saját lányáról.

Kahlee gondolatmenetét az extranetről beérkező hívásokat jelző sípoló hang szakította félbe. A hívó fél blokkolva volt, de Kahlee-nek volt egy sejtése, ki lehet a vonal túlsó végén.

Megérintette a szobában lebegő kivetített képernyő jobb alsó sarkát, így fogadta a hívást. Egy másik képernyőn pedig aktiválta a videojelet. Grayson volt az, mintha Kahlee Gillian körül forgó gondolatai megidézték volna a kislány apját.

– Kahlee. – mondta és arca felragyogott, mikor kiejtette száján a nő nevét.

Az elmúlt három évben Grayson két-háromhetente felhívta őt. Bár a férfi sosem ismerte volna ezt be, Kahlee tudta, hogy ezekkel a hívásokkal ellenőrzi az ő hogylétét. Azt gyanította, hogy Gillian távozása után Grayson valamiféle alkut köthetett a Titokzatos Emberrel, amiben az garantálta Kahlee épségét… de hogy miről szólt ez az alku, hogy mibe került a férfinak mindez, azt Kahlee sosem tudta kitalálni.

A képernyőn látható képből úgy tűnt, hogy egy apró hálószobában álló számítógépről hívta. Nem ismert fel más meghatározó részletet a képen; Grayson mindig elővigyázatos volt és nem hagyott neki semmi nyomot, melynek alapján rájöhetett volna, honnan kezdték a hívást. Így ahelyett, hogy feleslegesen nyomok után kutatott volna, inkább a férfi fizikai megjelenését kezdte tanulmányozni.

Úgy tűnt, mintha valamiféle páncélt vagy harci ruházatot viselne, de nehéz lett volna pontosan megmondani, mi az, hiszen csak vállig látszott a képen. Kahlee örömmel látta, hogy a férfi szeme nincs bevérezve, a fogai fehérek, nem látni rajtuk nyomát a rózsaszínes árnyalatnak, amely arra utalhatna, hogy újra használja a vörös homokot. Az arca mégis soványnak és elgyötörtnek tűnt, mintha hatalmas stressz alatt állna.

– Jól néz ki, Grayson. – mondta és egy mosollyal próbálta leplezni a nyilvánvaló hazugságot.

– Sok a dolgom. – mint mindig, most is homályos, kitérő választ kapott a férfitól. – Hogy van mindig? Minden rendben a Felemelkedés Projekt háza táján? Történt valami szokatlan?

– Szokatlan? Úgy érti, azon kívül, hogy gyerekeket arra tanítunk, hogyan mozgassanak tárgyakat a puszta akaratukkal?

Grayson kierőszakolt magából egy udvarias kacajt. Kahlee-nek feltűnt, hogy a férfi nyugtalan.

– Valami baj van?

– Nincs. – felelt a férfi gyorsan és megrázta a fejét. – Minden rendben van. Ebben a pillanatban értem haza a munkából. Mindig hagy maga után egy kis rosszérzést.

– Milyen munka?

– Olyan, amiből ki tudom fizetni a számláimat.

Egy pillanatra kínos csend telepedett rájuk, amíg Kahlee azon morfondírozott, hogy folytassa-e a faggatózást. Végül úgy döntött, hogy nem éri meg.

– Épp Gillianre gondoltam, mikor hívott.

Ellentétes érzelmek hullámoztak át Grayson arcán a lánya neve hallatán: vágyódás, megbánás és boldogság váltakozott a vonásain gyors egymásutánban.

– Én mindig rá gondolok. – mondta gyengéden. – Van róluk valami hír? A quariánokról? Vagy Hendelről?

– Sajnálom, de nincs.

Egy kis csend után Grayson rekedten hozzátette.

– Jobb is így.

Kahlee nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy a férfi inkább saját magát próbálja meggyőzni az iménti kijelentése valóságosságáról, mint őt.

– Mindig szívesen látjuk itt, az Akadémián. – emlékeztette a férfit. – Felírtam magát a szabadbejárású látogatóim listájára.

Az Akadémián csak Kahlee és Hendel tudtak arról, hogy Grayson korábban kapcsolatban állt a Cerberussal, de a nő biztos volt abban, hogy azoknak az időknek már vége. A személyzet többi tagja úgy tudta, ő az egyik volt diákjuk édesapja… és a program egyik legbőkezűbb támogatója.

– Tudom, mennyire hiányzik magának Gillian. – folytatta. – Talán, ha idejönne és találkozna a többi diákunkkal, látná, mekkora haladást értünk el, esetleg megkönnyítené a dolgát.

– Túl veszélyes lenne. – felelte Grayson, meg sem fontolva Kahlee ajánlatát. – Nekem és magának is.

– Szeretnék segíteni. – mondta a nő. – Ugye tudja, hogy nincs egyedül?

– Bár úgy lenne. Viszlát Kahlee! Jó volt látni magát.

Ebben a pillanatban a hívás hirtelen véget ért.

Kahlee kikapcsolta a képernyőt és tudván, hogy nincs értelme tovább ezen rágódnia, megpróbált ismét a jelentésekre koncentrálni.

Grayson nem volt egy tipikus barát, de összekovácsolta őket, a Cerberus előli menekülés közben közösen átélt traumatikus élmények sora.

Kahlee tudta, hogy a férfi próbál normális életet élni; őszintén hitte, hogy a saját módján a megváltást keresi. Azonban semmit sem tehetett érte, csak remélhette, hogy egy nap majd rátalál.

 

Tetszett a részlet?
>>> Rendeld meg 35% kedvezménnyel az SFportal Tuan Webshopból!

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.