Üdvözlünk az SFportal nem hivatalos Mass Effect rajongói oldalán!

Kövess minket!



Vagy kérj e-mail értesítőt!

Enter your email address:

Delivered by FeedBurner

Mass Effect @ Google+

Mass Effect @ Facebook

A hivatalos magyar Mass Effect Facebook oldal

Csatlakozz!

Ismét exkluzív regényrészletet olvashattok a Tuan Kiadó jóvoltából – már előrendelhető ugyanis a Retribution, a Mass Effect harmadik regénye, mely az ME2 után játszódik, és érzésünk szerint fontos előkészítő szerepe lesz a márciusban érkező játékhoz. A regényben megismerhetjük Kai Leng karakterét is, egy egykori N7 ügynököt, aki az Illusive Man egyik legfanatikusabb híve – és a hírek szerint Shepard parancsnoknak lesz néminemű szóváltása vele. :)

Tegnap olvashattátok a prológust, de látogassatok vissza holnap is, mert akkor az első fejezetet tesszük közzé!

Kritikánkat ITT olvashatjátok a könyvről, a regényt pedig 35% kedvezménnyel ITT rendelhetitek meg – a Tuan a megjelenés napján adja postára a kötetet.

Egy

 

Paul Grayson tudta, hogy a Titokzatos Ember nem hagyott fel az utána való kutatással. Majd’ három év telt el azóta, hogy a lánya kedvéért elárulta a Cerberust, de tudta, lehetett volna ez harminc év is, akkor sem feledkeztek volna meg róla.

Természetesen nevet változtatott: nem létezett többé Paul Grayson; Paul Johnsonná vált. De az új személyazonosság megteremtése csak a védelem első lépcsőfoka volt; az iratok nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy a Titokzatos Ember ügynökeit megtévesszék. Az ő ügynökei pedig mindenhol ott voltak.

A Cerberus az első pillanatttól kezdve embereket küldött a Szövetség által kormányzott kolóniákra. Mostanra szinte nem létezett olyan hely a Tanácsi Űrben, ahol ne találták volna meg őt azonnal. Így hát az Omegára menekült.

A Titokzatos Embernek még sosem sikerült megvetnie a lábát ezen a hatalmas űrállomáson, amely tulajdonképpen a Terminus Rendszer központja volt.  A Cerberus radikális pro-humán nézetei mindenki számára világosak voltak, s ez különösen népszerűtlenné tette a neki dolgozókat az idegen fajú hadurak, bandavezérek és zsarnokok között, márpedig az Omegán ezek az alakok uralkodtak. Még ha üldözői sejtették is, hogy Grayson ott bujkál, nem lett volna könnyű megtalálniuk.

Volt valami ironikus abban, ahogy Grayson azt, amit a Cerberusnál tanult – kémkedés és hangtalan gyilkosság – milyen jól tudta hasznosítani új élete kialakításakor, mikor zsoldossá vált az Omegán. Arra képezték ki, hogy idegeneket öljön; most egy idegennek dolgozott.

– Az időnket vesztegetjük. – morogta Sanak oldalra tolva a mesterlövész puskát. Megrángatta a harci ruházatát, miközben próbált kényelmesebben elhelyezkedni a felhalmozott ládák mögött, ami előle és Grayson elől is eltakarta a kilátást.

Grayson továbbra is a hajó túloldalán lévő rakodórámpára célzott. Tisztában volt azzal, hogy batariai partnere mennyire gondosan odafigyel arra, hogy ne kerüljön vele fizikai kontaktusba, miközben mocorog.

– Várunk Liselle jelentésére. – mondta határozottan.

A batariai elfordította a fejét, hogy mind a négy szemével a mellette guggoló emberre nézhessen. A felső párral pislantott egyet, de az alsó kettő mozdulatlanul meredt Graysonra.

– Mindig csak várni akarsz, ember. – vicsorgott Sanak. – Ez a gyengeség jele.

– Ez az intelligencia jele. – vágott vissza Grayson. – Ezért vagyok én a főnök.

Sarak csak egy módot ismert a problémák megoldására: fejjel rohanni nekik. Ez néha megnehezítette a munkát. Eredendő emberutálata – és Grayson batariaiakkal szembeni bizalmatlansága – sem volt a segítségükre.

A két faj közös történelme elég kellemetlenül indult. Az emberiség, a galaktikus színtérre való kitörése után gyors szaporodásnak indult, kiszorítva a batariaiakat a Skyllian Határvidékről. A batariaiak erőszakkal válaszoltak, háborút robbantva ki a két faj között – egy háborút, melyet elvesztettek. Most kitaszított páriák voltak a civilizált Tanácsi Űrben – csak nagy néha lehetett látni egyet a faj egyedei közül, tekintetükben mindig gyanakvás és bizalmatlanság bujkált.

Az Omega utcáin azonban minden sarkon beléjük botlott az ember. Mióta otthagyta a Cerberust, Grayson próbálta legyőzni a Titokzatos Ember által beléplántált idegengyűlöletet. A régi szokásaitól nehezen szabadul az ember, így a férfi nem siette el a négyszemű veszedelem magához édesgetését.

Szerencséjükre nem kellett kedvelniük egymást ahhoz, hogy együtt dolgozhassanak. Aria már többször, többféleképpen is egyértelművé tette ezt a számukra.

– Összesen hét célpont. – csendült fel Liselle lágy hangja a fülhallgatóban. – Mindenki a helyén, parancsra várunk.

Grayson érezte a harc előtti ismerős adrenalin löketet végigáradni a testén. Érezte, hogy Sanak is a hajóra céloz a fegyverével, Graysonhoz hasonló testhelyzetet felvéve.

– Mehet. – suttogta Grayson. Ez az egyetlen szó golyózáporba borította a raktárház túloldalát, ahol Lisell és az emberei akcióba lendültek. Egy pillanattal később négy turián bukkant fel a hajó túloldaláról. A hátukat fordították Grayson és Sanak felé, minden figyelmüket lekötötte Lisellék támadása.

Grayson hosszan, lassan engedte ki a levegőt tüdejéből, miközben meghúzta a ravaszt. Az egyik turián összeesett; kinetikus pajzsait lemerítette Liselle sortüze, nem voltak már képesek felfogni a hátulról érkező mesterlövész puskából kilőtt lövedéket, amely letépte az idegen koponyájának felső részét.

Egy pillanattal később másik kettő terült el a földön, Sanak két tökéletes lövése nyomán.

Lehet, hogy nem csípem ezt a barmot, gondolta Grayson, miközben célba vette az utolsó ellenfelét, de jól végzi a munkáját.

Az utolsó turiánnak annyi ideje volt, hogy két lépést tegyen előre, a fedezéket jelentő ládák felé – mielőtt Grayson hátbalőtte.

Pár másodpercre teljes csend telepedett rájuk, mielőtt Grayson beleszólt volna a kommunikátorába. – A mi oldalunkon négy célpont semlegesítve.

– Még három itt. – válaszolt Liselle. – Akkor mind megvannak.

– Indulás. – mondta Grayson Sanaknak, s kiugorva a fedezékül szolgáló ládák mögül az elesett idegenek felé futott.

A turiánok a Talon bandába tartoztak, a raktárház pedig mélyen benn volt Talon területen. Az éjszaka sötétje és az épület távoli elhelyezkedése miatt nem volt valószínű, hogy bárki is látta vagy hallotta volna a lövéseket. Azonban volt rá esély, ezért minél hosszabb ideig maradtak, annál biztosabbá vált, hogy számítaniuk kell az erősítés érkezésére is.

Mire Sanakkal odaértek a testekhez, Lisell és a csapata már átkutatták a halottak ruháit.

– Eddig öt kiló. – tájékoztatta a kék bőrű asari Graysont és pár szorosan lezárt, rózsaszín porral teli műanyag zacskót mutatott fel. – Kilencven, talán kilencvenöt százalékos tisztaságú.

Grayson saját tapasztalatból tudta, hogy a finomított vörös homokból elég egy csipetnyi is ahhoz, hogy egy ember kész legyen tőle. Öt kiló elég lett volna arra, hogy egy apartman komplexumot egy teljes évre kiüssenek. Egy ekkora adag odahaza, a Tanácsi Űrben hat számjegyű összegbe fájt volna. Pont ez volt az oka annak, hogy Aria elrendelte ezt a rajtaütést.

Az Omegán nem voltak törvények, sem rendfenntartó erők. A rendet az állomást épp birtokló bandák tartották fenn. Bár nem voltak törvények, voltak szabályok. Első számú szabály: ne tégy keresztbe Aria T’Loaknak.

– Még két kiló van ennél. – mondta Sanak és előhúzott még egy, szorosan csomagolt téglát az általa átkutatott holttest mellényéből.

– Ez megsérült a kereszttűzben. – mondta az egyik batariai egy csomagot tartva, Grayson láthatta, ahogy a homokszemek kiperegnek a zacskó oldalán lévő apró lyukon.

– Tapaszd be! – csattant fel dühösen Grayson, miközben gyorsan hátrált egy lépést.

A vörös homok nem volt hatással a batariaiakra, sem az asarikra, de egyetlen fuvallat, és ő be lesz lőve egész éjszaka.

– Aria mindet akarja. – emlékeztette a többieket. – Az egész szállítmányt. Megüzente.

Mindenki tudta, hogy a Kalóz Királynő, Aria volt az Omega de facto uralkodója, több mint két évszázada. Minden banda köszönettel tartozott neki azért, hogy engedte őket az állomáson működni. Azoknak, akik megpróbálták valahogy megrövidíteni Ariát – például, ha nem akartak részesedést adni neki a vörös homok üzletből –, számolniuk kellett a következményekkel.

– Ez az összes. – mondta Liselle és felállt az utolsó átkutatott test mellől.

Még úgy is, hogy Grayson a küldetésre koncentrált, nem tudott nem elidőzni egy pillanatra az előtte álló nő éteri szépségét figyelve. Az asarik, mint olyanok gyönyörűek voltak az emberek számára: az egynemű lények nagyon hasonlítottak az emberi faj nőstényeire, bár a bőrük kékes színezettel bírt. Haj helyett bőrredők folyták körbe koponyájukat, de ez nem csökkentette nagymértékben szexuális vonzerejüket.

Liselle még a saját fajtájabeliek körében is rendkívül vonzónak számított, testhezálló harci ruházata pedig minden domborulatát kihangsúlyozta. A Cerberus által Graysonba táplált idegengyűlölet miatt a férfi abban reménykedett, nem csak a nő fizikai fellépése az, ami ennyire megmozgatja őt, remélte, hogy ennél többről van szó.

Az asari faj nem csak a biotikus képességeiről, hanem a kifinomult és erőteljes empatikus – szinte már telepatikus – képességéről volt ismert. Egyesek úgy gondolták, arra használják az erejüket, hogy befolyásolják mások érzékeit; így hitetve el mindenkivel, hogy vonzóbbak a valóságosnál. Ha tényleg így volt, akkor Liselle nagyon jól értett ehhez a dologhoz.

– Helyezzétek biztonságba a homokot és induljunk. – utasította a többieket Grayson, ismét a feladatra koncentrálva. – Mindenki jól nyissa ki a szemét. Még mindig ellenséges területen járunk.

Utasításait követve Liselle, Sanak és a többi batariai a zsákjába pakolta a csomagokat, majd felsorakoztak mögé.

Grayson vezetésével és Sanakkal a sor végén, a kis csapat kiosont a raktárból az Omega árnyakkal teli utcáira. Gyorsan mozogva tették meg az utat a sikátorok és hátsó utcák útvesztőjében, hogy baráti – vagy legalább semleges – területre érjenek.

Késő volt, nagyjából az űrállomás éjszakai ciklusának közepén járhattak. Alig voltak páran az utcákon, főleg civilek, különböző fajokból származó átlagos férfiak és nők, akik – valamilyen okból kifolyólag – a Talonok által irányított környéken éltek. Könnyen felismerhetőek voltak: az állig felfegyverzett csapat láttán elfordultak, vagy behúzódtak egy kapualj sötétjébe, hogy elkerüljék a konfrontációt.

Graysonnak feltűnt a viselkedésük, de csak egyetlen pillantásra méltatta őket. Talon járőrök után kutatott. A raktárt ért támadásra adott válasznak szervezetlennek kell lennie; a Talonok nem számíthattak Aria támadására a saját területükön belül. Azonban a turiánok rendszeresen kiküldték szervezetük felfegyverzett tagjait, hogy járőrözzenek a területükön; hogy az ott élők ne felejtsék el, ki a főnök. Grayson csapata erősen fel volt fegyverezve és a férfi tudta, hogy ha összeakadnak egy ilyen őrjárattal, a turiánok már csak a fegyvereik miatt is tüzet nyitnak rájuk.

Végül szerencsével jártak. Fennakadás nélkül sikerült kijutniuk a Talonok által uralt területről az Omega egyik központi kerületébe. Mivel még nem bizonyosodott meg arról, hogy nem követik őket, a biztonság kedvéért Grayson még pár háztömbön keresztül hadrendben tartotta a csapatot.

Csak akkor nyugodott meg, amikor Liselle a vállára tette a kezét.

– Szerintem magunk vagyunk.

– Aria a Túlvilágban vár ránk. – emlékeztette őket Sanak.

Grayson pontosan tudta, hol van a megbízójuk. És ez volt a probléma, hogy mindenki tudta.

A Túlvilág volt az Omega szociális epicentruma; egy klub, ahol a gazdagok és hatalmasok keveredtek az állomás köznépével, mindezt pusztán csak a hedonista kielégülés céljából. A kuncsaftok zene, szex, drogok vagy akár erőszak után kutattak ezen a helyen, s igen kevesen távoztak úgy, hogy nem találták meg azt, amit kerestek.

Aria T’Loak állandó berendezési tárgya volt ennek a klubnak, szinte minden este saját fülkéjéből uralkodott a pulzáló, káosztól lüktető tömegen. A jelenléte tette azzá ezt a helyet, ami volt: a Túlvilág az Omega esszenciája, ahogy maga Aria is.

– Nem sétálhatunk be a klubba húsz kiló vörös homokkal a hátunkon. – válaszolta Grayson. – El kell rejtenünk valahol.

Az képtelenségnek tűnt, hogy a Talonok ilyen gyorsan megszervezzenek egy válaszcsapást; de még ha össze is jönne nekik, senki sem hitte volna, hogy lennének olyan tökösek, hogy a saját fészkében támadjanak rá Ariara. Azonban Grayson nem csak a Talonok miatt aggódott.

A biztonságiak rendet tartottak a klubban, de az azt körülvevő sikátorokban és utcákon megszokottak voltak a késelések, a lövöldözés és az erőszakos cselekedetek különféle formái. Graysonnak számításba kellett vennie, hogy megtámadhatják őket. Arra lézengtek a szerencséjüket kétségbeesetten kergető drogosok, és az utcai bűnbandák tagjai, akik egyszerűen túl ostobák voltak és nem vették figyelembe tetteik hosszú távú következményeit, ha úgy hitték, elég nagyot kaszálhatnak. Persze erre nem volt túl nagy esély, de Grayson szerette volna minimalizálni a kockázatot.

– Elrejtjük a homokot a lakásomon. – döntötte el a férfi. – Aztán jelentést teszünk Ariának és megszervezünk egy átvételt holnapra.

Sanak rosszallóan lebiggyesztette az ajkát, de nem szólt egy szót sem. Liselle beleegyezése jelenként biccentett.

– Mutasd az utat, Paul. – búgta. – Minél gyorsabban letesszük a cuccot, annál hamarabb indulhatunk táncolni.

Nagyjából tizenöt perc alatt értek oda Grayson lakásához. A férfi az út alatt több alkalommal is ellenőrizte, hogy nem követi-e őket valaki; minden egyes alkalommal, mikor a követők után kutatva hátranézett, nem tudta nem észrevenni, hogy Sanak bosszúsan forgatja mind a négy szemét.

Ezért tett meg Aria engem főnöknek gondolta a férfi, – mert odafigyelek a részletekre.

Ez az egyike volt a sok hasznos leckének, amit a Titokzatos Embertől tanult.

A lakása az Omega egyik legbiztonságosabb, és legdrágább kerületében feküdt. A körzet bejáratánál álló őrök – két állig felfegyverzett turián – felismerték őt és a kapuból félrelépve utat adtak neki és a csapatának.

A házhoz érve egyik kezével ösztönösen takarva a másikat Sanak és a többi batariai elől, bepötyögte a főbejárat hozzáférési kódját. A férfi testhelyzete tiszta rálátást biztosított Liselle-nek, de Grayson már hónapokkal ezelőtt megadta a kódot az asarinak.

Az ajtó kinyílt, mögötte egy rövid folyosó nyílt, a végén az egyetlen lifttel és egy felfelé vezető lépcsővel.

– Harmadik emelet. – mondta Grayson. – A lépcsőt használjuk. A lift kicsit lassú.

Ő, Liselle és Sanak mentek elöl, a többiek libasorban követték őket. A lépcső tetején egy újabb rövid folyosó közepén találták magukat, melynek mindkét végén egy-egy ajtó volt. Az ötemeletes épület minden szintjén csupán két lakás helyezkedett el; ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket Grayson a legjobban szeretett ebben a házban – alig voltak szomszédok, és tiszteletben tartották a másik magánéletét.

Az ajtóhoz sétált és a közepén lévő leolvasóra helyezte a kezét. Egy kis melegséget érzett, míg a biometrikus scanner letapogatta a tenyerét; majd egy halk kattanás kíséretében kinyílt az ajtó.

A mögötte rejtekező, jól bútorozott lakás nem volt nagy, de Graysonnak nem is volt szüksége sok szobára. Egy apró előszoba – ahol a beérkezők le tudták vetni csizmájukat és kabátjukat – vezetett a nappaliba, amelynek berendezése egyetlen heverőből és egy vid-képernyőből állt. Egy csepp kis ablakon keresztül lehetett az utcára lelátni. A nappali mögött, attól egy derékmagas fallal elválasztva bújt meg a funkcionálisan egyszerű konyha. A konyha túloldalán egy újabb rövid folyosó indult, ebből nyílt a fürdő és végül a hálószoba. A fürdő kicsi volt, de a háló akkora, hogy nem csak Grayson ágya fért el benne; maradt hely egy széknek, íróasztalnak és egy terminálnak is, melynek segítségével bármikor fel tudott csatlakozni az extranetre.

– Csak tegyétek a zsákokat a bejárati ajtó mellé. – utasította a többiket Grayson, próbálva megakadályozni azt, hogy a batariaiak bebarangolják az egész lakását. – Majd keresek nekik egy jó rejtekhelyet.

– Mi a baj, ember? – kérdezte morogva Sanak. – Nem bízol bennünk?

Grayson nem fárasztotta magát a válasszal.

– Aria a jelentésünkre vár. Miért nem mész el hozzá a barátaiddal, hogy megosszátok vele a történteket?

Liselle megvárta, amíg a batariaiak elhagyják a lakást, aztán közelebb lépett a férfihoz és kezeit körbefonta Grayson nyaka körül, testével szorosan az emberhez simult. A férfi érezte az asari testéből sugárzó hőt, és a nő nyakáról áradó parfüm illatától elvesztette a józan eszét.

– Te nem jössz a klubba? – súgta a fülébe a nő csalódottan.

Grayson maga elé tudta képzelni, ahogy Liselle lebiggyeszti buja ajkait, és érezte, hogy forróság kúszik fel a nyakán egészen az állkapcsáig. Mellette mindig liliomtiprónak érezte magát annak ellenére, hogy az asari legalább egy fél évszázaddal idősebb volt nála.

Az asariknál ez máshogy megy – figyelmeztette őt az agya földhözragadtabb része. – Lassabban nőnek fel. Ő még csak egy elveszett csecsemő, te meg egy viharvert vén szivar vagy a középkor felső határán. Valószínűleg több közös tulajdonsága van a lányoddal, mint amennyi veled valaha is lesz.

– Ott leszek. – ígérte Grayson egy gyors csókot adva a nőnek, még ha közben gyengéden le is fejtette magáról. – Csak előbb el kell intéznem pár dolgot. – mondta és gyengéden eltolta magától Liselle-t.

Az hátat fordított neki, ezalatt ujjaival bebarangolta a férfi teljes karját.

– Ne tartson túl sokáig. – szólt vissza a válla fölött az ajtó felé vezető úton. – Talán egy krogannal táncolva találsz rám, ha elunom magam.

Mikor az ajtó becsukódott, a férfi vett egy nagy, lassú lélegzetet, hogy kitisztítsa a fejét. A parfüm lappangó illata még mindig megtöltötte az orrát, de a szorosan hozzásimuló gyönyörű test nélkül már nem gyakorolt rá ugyanolyan legyőzhetetlen hatást.

Vissza az üzlethez, te hősszerelmes.

El kellett rejtenie a vörös homokot valahová, bár nem volt valószínű, hogy betörnek a lakásába, de teljesen értelmetlen lett volna elöl hagyni.

Azonban először is, el kellett intéznie egy telefont.

Tetszett a részlet?

>>> Rendeld meg 35% kedvezménnyel!

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.