Íme a másik fan-ficem, melyet szintén a masseffect.hu pályázatára írtam, de élve az egyik hosszabbítással, inkább visszavontam és megírtam helyette a Késleltetést, csak néhány részletet megtartva ebből.

Ismertető: A Kaszások megtámadták a Földet. Hackett admirális az Arcturus Állomásra hívja az SSV Bastogne-t, hogy kimenekítse a Szövetség elnökét, mielőtt a Kaszások megtámadnák az állomást.

Thomas A. Lovell parancsnok a szeretkezéstől kimerülten, pihegve nyúlt el a verejtéktől átnedvesedett ágyban. Egyik kezével megtámasztotta fejét, másikkal Jennifer Wade kis melleit simogatta. A fiatal hadnagynő nagy kortyokban véve a levegőt jóízűen kuncogott.
– Nem tudtam, hogy a jelentéstétel lehet ilyen élvezetes – mondta.
Lovell vigyorogva megvonta a vállát. Nem volt kedve beszélni, inkább csendben gyönyörködött a nőben. Hetek óta kerülgették egymást, s bár a katonai szabályzat tiltotta az efféle kapcsolatokat felettes és beosztott között, Lovell – nem először – végül megtette a lépést, mikor Wade megjelent a kabinjában jelentést tenni. Nem volt szép szavú udvarlás, egyszerűen megkérdezte, lefekszik-e vele. A nő habozás nélkül igent mondott. Jobb volt ez, mint üres jelentéseket hallgatni.
Az SSV Bastogne SR-1 ötödik hónapja körözött a Rendszer Szövetség és a Batári Hegemónia felségűrjét elválasztó határon. Rutin járőrküldetésnek indult, ami alatt bejárathatták a gyárból frissen kikerült hajót. Aztán kósza hírek röppentek fel arról, hogy a Balak nevű batári terrorista újabb támadásra készül. Két éve nem hallottak felőle, mikor az X57-es aszteroidát megpróbálta rádobni a Terra Nova kolóniára. Mivel Balak a Szövetség körözési listájának élén állt, a Bastogne a határon maradt, arra az esetre, hogy lecsapjanak, ha kiderül, hol rejtőzik.
Azonban sosem derült ki, sőt, a kósza hírek is elültek. Ám mielőtt Lovell és legénysége visszatérhetett volna a Fellegvárba, újabb fordulat történt. Shepard parancsnok hozzávágott egy aszteroidát a batári űrben lévő Alfa reléhez. Állítólag azért csinálta, mert a Kaszások, ez a mitikus gépfaj azon át akart betörni a Tejútrendszerbe. Mint az elmúlt két évben, ezúttal sem hittek Shepardnak. A parancsnokot földi bíróság elé állították, míg a batárik a kiadatását követelték, hiszen az Alfa relé felrobbantásával az egész Bahak-rendszer elpusztult, háromszázezer batárival együtt. Mivel a Szövetség nem adta át Shepardot, félő volt, hogy a Hegemónia támadást indít. Ezért kellett a Bastogne-nak ottmaradnia a határon, figyelni a batári hajók mozgását és baj esetén riadót fújni. Ez azonban unalmas munka volt, ami megviselte a szeretteiktől távol lévő legénységet.
– Ki az a nő? – kérdezte Wade, mikor hátat fordított Lovell-nek és megpillantott egy fényképet az éjjeliszekrényen. A képen hosszú, barnahajú, izmos nő ölelte át a fiatal Lovell parancsnokot. Mindketten a Szövetség sötét egyenruháját viselték, hadnagyi rangjelzésekkel, de láthatóan a kapcsolatuk nem baráti volt.
– A feleséged? – Wade hangja kissé vádló volt.
Lovell elmosolyodott a lappangó féltékenységet hallva. Átnyúlt a nő válla fölött és megérintve a képkeretet, a kép elsötétült.
– Nem – mondta. – Csak egy barát. Együtt jártunk az akadémiára, majd együtt szolgáltunk az SSV Budapesten.
– Mi lett vele?
– Másfelé sodort minket az élet.
Wade szembefordult a férfival. Szemében kíváncsiság, és megkönnyebbülés csillogott.
– De tartod még vele a kapcsolatot.
Lovell megvonta a vállát.
– Néha felhívom. Ha egy állomásra kerülünk, találkozunk.
– Találkoztok… – ismételte a szót a nő barátságtalanul.
Lovell fújt egyet.
– Hadnagy, féltékeny vagy?
Wade felült. Arcán pír volt.
– Nem, csak… – felnevetett. – Igen, kicsit. De majd elmúlik. Szerintem csak a szex hatása. Ilyenkor mindig túl érzelgős vagyok.
– Ó, hát akkor le kell dolgozni az érzelmeket. Nyomás, ötven fekvőtámasz, aztán irány a fegyverraktár, minden puskát tisztítson meg, hadnagy és…
Párna landolt az arcában. Félresöpörte, majd elkapta Wade derekát és maga alá gyűrte. Megcsókolta a nőt majd…
– Lovell parancsnokot kéretik a komm szobába! – recsegte a Bastogne kormányosának hangja a belső kommunikációs rendszeren keresztül.
Lovell felpillantott a mennyezetre és elmormolt egy szitkot arról, hová menjen Walker hadnagy.
– Ismétlem, Lovell parancsnokot várják a komm szobába!
– Ne felelj, kibír még húsz percet – suttogta Wade, mintha attól tartana, hogy Walker meghallja őket.
– Bár megtehetném! – sóhajtott Lovell és rácsapott a komra. – Mi az, Walker? Ajánlom, hogy fontos legyen, különben egy hétig a plazmatekercseket fogja suvickolni. Fogkefével.
– Elég fontos, uram! – a hadnagy hangja elárulta, hogy tényleg az lehet. Lovell legördült Wade-ről. A nő elégedetlen pillantással adott hangot nemtetszésének, de nem szólalt meg. Tudta, hogy mindketten bajba kerülnének, ha kitudódna spontán pásztorórájuk.
– Mondja!
– Ezt uram, inkább látnia kellene… A Földről van szó. Megtámadták.
Ha volt is még egy szemernyi kéjvágy Lovell-ben és Wade-ben, a Föld és a támadás szó egy kontextusba helyezésével Walker kiölte belőlük. Mindketten magukra húzták hajózóruhájukat, bakancsukat. Végül felöltve legformálisabb arckifejezésüket, csendesen kiléptek az ajtón.
Nyugalom honolt az SSV Bastogne fedélzetén. A legénység javarésze aludt, csak az éjjeli szolgálatosok voltak ébren, ők is a Harci Információs Központban vagy a hídon dolgoztak. Senki nem látta, mikor Wade bement Lovell kabinjába, és arra sem voltak tanúk, amikor közösen elhagyták. Wade elindult a legénységi körlet felé. Lovell egy pillanatig figyelte a fiatal katonanő ringó hátsóját, majd egy csüggedt sóhajtás keretében felsietett a lépcsőkön a felső szintre. A komm szoba a HIK mögött volt. A galaxis térképpel és a parancsnoki tiszt posztjával szemben álló ajtón átlépve azonnal aktiválta mindenese komrendszerét.
– Itt vagyok, Walker, küldje az adást.
A kör alakú terem végében lévő képernyő életre kelt. Amit mutatott, attól Lovell elsápadt. Az első felvétel egy műhold képét közvetítette, ami a Föld légkörébe belépő száznyi hatalmas hadihajót mutatta. A következő pillanatban vörös fény villant az egyik idegen bogárra emlékeztető gépezet felől, és a kép elsötétült.
Eztán egy riporternő tudósítása jelent meg. A máskor szemrevaló hölgy ezúttal szakadt ruhában, véresen, egy épület romjai közül adta hírül, hogy a Földet megtámadták. Az ismeretleneknek hadüzenet nélkül törtek rájuk, és kíméletlenül lemészárolnak mindenkit.
Ezt aztán tucatnyi felvétel követte, főleg médiatársaságoké. Mindben közös volt, hogy a Föld nagyvárosai romokban álltak, lángoltak az épületek, miközben a támadó hajók sorra landoltak, vagy éppen hatalmas lábaikon előre haladva pusztítottak. Sebesültek százai, halottak ezrei töltötték be a képernyőt. Tűzharcok folytak az utcákon. A katonák zombiszerű, biomechanikus lényekkel harcoltak, miközben a csatahajók próbáltak elbánni a hatalmas, organikus űrhajókkal. Lovell felismerte a támadó járműveket: Kaszások voltak.
– És ez csak egy töredéke annak, ami ott folyik – jelent meg egy holografikus kép a felvételek mellett. A korosodó férfi a Szövetség katonai egyenruháját viselte. Az arcát csúfító sebhelyek elárulták, hogy kemény élete lehetett.
– Hackett admirális! – vágta magát vigyázz állásba Lovell és tisztelgésre emelte a kezét. Hackett egyetlen intéssel nyugtázta az üdvözlést. – Shepardnak végül igaza lett.
– Sajnos igen, parancsnok. A támadás alig egy órája tart, de máris vesztésre állunk. A Naprendszerben lévő flottánk képtelen megbirkózni a Kaszásokkal. A javuk már odaveszett, a maradék visszavonult a Charon-relén át.
– Magára hagyták a Földet? – döbbent meg Lovell.
– Tévedés parancsnok, de szükségünk van a csapatátrendezésre. Jómagam az Ötödik flottával hamarosan csatlakozom egy védelmi erőhöz, amely megpróbálja legalább lelassítani a Kaszásokat, hogy evakuálhassuk a bolygónkat. Persze, ha Shepardnak igaza van, nincs hová mennünk. A Kaszások az egész Tejútrendszert sterilizálni akarják…
– A Bastogne máris csatlakozik a flottához.
– Nem, parancsnok! – Lovell szeme összeszűkült a tiltás hallatán, de Hackett nem várta meg, míg ellenkezni kezd. – Visszajönnek az Arcturus Állomásra, de nem csatlakoznak a flottához. A Bastogne egyike a kevés Normandia-osztályú hajónknak. Lopakodó képességei felbecsülhetetlenné teszik.
– Tehát a feladatunk?
– Mentőakció. A Bastogne feladata, hogy kijuttassák a Rendszer Szövetség elnökét az Arcturus Állomásról.
– Csak nem támadás alatt állnak? – fehéredett el Lovell. Nem szimpatizált a Szövetség jelenlegi kormányával, de tudta, hogyha az Arcturus Állomást elpusztítják a Kaszások, a Szövetség kiheverhetetlen sebet szerez.
– Még nem, de biztosra vehetjük, hogy a Kaszások nem fogják megkímélni. A Bastogne-nak kell felszednie Amul Shastri elnököt, míg az SSV Ain Jalut kimenekíti a vezérkart.
– Egyszerű feladatnak hangzik – mondta kissé csalódottan Lovell.
– Nem lesz az. Ha az elnök a fedélzetre lép, a Bastogne lesz az Űrerő Egyes. És itt jön a trükkös része. A Terminus-rendszerbe kell repülniük, és ott is maradnak, amíg más utasítást nem kapnak tőlem, Andersontól vagy Udinától. Ezt a parancsot még az elnök sem bírálhatja felül.
– A Terminus-rendszerbe, uram? – döbbent meg Lovell az eddigieknél is jobban. – Ha Tanácsbeli hajó lép be oda, az háborút jelent.
– Azt hiszem, parancsnok, momentán a legkisebb gondunk is nagyobb annál, semmint, hogy háborútól féljünk a Terminus-rendszer lakóival. Ám reményeink szerint az a körzet a Kaszások listájának végén szerepel. Előbb elpusztítják a Szövetséget, aztán a Fellegvár Tanács többi tagját, végül jönnek a kívülállók.
– Remek… Szóval mentsem ki az elnököt egy veszélyeztetett területről és vigyem egy ugyanolyan veszélyes helyre – összegezte Lovell komoran a feladatát.
– Pontosan! De ha ez vigasztalja, Tom, az Ain Jalut rosszabbul járt. Nekik a Perseus Fátyolon túlra kell repülniük.
Lovell elfintorodott. Ismerte a Bastogne testvérhajójának kapitányát, és tudta, hogy nem repesett az örömtől, mikor megkapta a parancsot. Ahogy ő sem. A Terminus-rendszer nem volt olyan barátságos hely, mint a Fellegvár területe. Nem voltak egységes államszövetségek, a határvonalak olykor óráról órára változtak. Nyüzsögtek a kalózok, a rabszolga kereskedők, és ami a legfontosabb: gyűlölték a Fellegvár Tanács tagjait. Ha valamelyik ottani kormány kiszúrja őket, felszólítás nélkül rájuk lőnek. Senkit sem fog érdekelni, hogy a Földet éppen sterilizálja egy ősi gépfaj.
– Megértettem, uram, azonnal indulunk.
Három keservesen lassú órába tellett, míg az SSV Bastogne elérte az Arcturus Állomást. Miután Lovell tájékoztatta a legénységet a helyzetről, általános lett a nyomottság, a düh és az elkeseredettség. A hajón mindenki hallott Shepard intelméről: egy ősi, mechanikus faj ötvenezer évenként eljön és elpusztít minden értelmes életet a galaxisban. Néhány hittek neki. Ők azok, akik két évvel azelőtt látták a Fejedelmet, amint úgy gázolt át a Fellegvárt védő flottán, mint lézerkés az acélfalon. Azok, akik csak a hírekben látták a csatát, elhitték a Szövetség és a Tanács elméletét: a Fejedelem csak egy geth hajó volt. Igen erős, de semmiképpen sem ősi vagy élő.
Lovell a hívők közé tartozott. Hackett admirális elsőtisztjeként részt vette a Fellegvár csatában. Látta a Fejedelmet, és ha másnak nem, hát magának be kellett vallania, hogy még semmitől sem félt annyira, mint attól a hajótól.
Az Arcturus Állomásra érkezve Lovell szája tátva maradt. Rengeteg hajó gyülekezett az óriási állomás körül. Hadi és civil hajók lebegtek mindenfelé, vadászgépek köröztek körülöttük, kompok járták egyiket a másik után. Az állomás védelmét ellátó Ötödik Flottán kívül még legalább három másik hajóhad gyűlt össze. Ezek valószínűleg tagjai lesznek majd az ellentámadásnak. A civil hajók pedig az állomás evakuálásában vettek részt.
A Bastogne bedokkolt az Arcturus egyik hangárjába. Csak egyetlen másik hajó állt ott, a szintén Normandia-osztályú SSV Ain Jalut SR-1. Szinte teljesen ugyanolyan volt, mint a testvére. A Szövetség kék-fekete-fehér színeit viselte a vörös mintákkal. A hozzáértő szem annyi különbséget fedezhetett fel csupán, hogy az időben később készült Bastogne valamivel hosszabb antennákat kapott az orron és kevésbé volt széles a háromszög alakú navigációs tömbje.
Lovell és csapata páncélban hagyták el a Bastogne fedélzetét. Ő maga az N7 kommandó sztenderd vértezetét viselte, teleaggatva különféle fegyverekkel. Két kísérője, Wade hófehér Hydra könnyű-, míg Yuri Komarov főhadnagy szürke Mantis közepes-páncélt öltött magára. Az elnök emberi – öltönyös, széles vállú testőrök – és az Ain Jalut szintén beöltözött kapitánya már várta őket.
– Tom, késtetek – fogott kezet Christa Resnik kapitánnyal. – Mint mindig.
– Mert mi messzebbről jöttünk, mint mindig, kapitány – az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha meglepte volna. – Mikor léptettek elő, Christa?
– Egy hónapja.
– És nekem nem is szóltál? – háborodott fel Lovell.
– Kellett volna? – vetett felé egy csábos mosolyt a nő
– Jól nézel ki – bókolt kicsit a parancsnok, majd az emberei felé intett. – Ők itt Komarov és Wade hadnagyok. – Resnik mindkettejüknek odabiccentett.
– Resnik kapitány – szólalt meg Wade. – A parancsnok már mesélt önről.
Lovell szúrós pillantást lövellt Wade felé, míg Resnik felvonta a szemöldökét. Először nem értette, Lovell miért mesélt róla egy hadnagynak, de aztán végignézve a nőn és látva a kettejük közti néma beszédet, rájött a megoldásra. Elmosolyodott.
– Örülök, hogy Tom nem felejtett el – mondta kissé gúnyosan, aztán megköszörülte a torkát. Arca elkomorult, és Lovell tudta, hogy a nosztalgiázásnak a régi szép, együtt szolgált időkről vége van. – Ti sem tudtok semmit a Földről, ugye?
– Nem – rázta meg a fejét Lovell, miközben a testőrök vezetésével elindultak. – Mielőtt FTS-re kapcsoltunk, megpróbáltunk kapcsolatot teremteni. Semmi. Csak kósza üzeneteket, felvételeket tudunk elfogni. A Kaszások alaposak voltak.
Egy tágas, díszes folyosó vörös bársonyszőnyegén haladtak. Végig képek – uralkodók, elnökök, hadvezérek – díszítették az aranyszegélyű falakat. Mégsem gyönyörködött bennük senki. Testőrök, katonák jöttek-mentek, irodisták rohantak föl-alá, látszólag teljes volt a káosz. Egy akkora űrállomás evakuálása, mint amilyen az Arcturus volt, nem ment egyszerűen, pláne nem rendezetten. Mindenki kapkod, próbál mindent elvinni, elmenteni, mindezek mellett időben távozni. Pedig a kormány és katonai szektorokban még viszonylag fegyelmezettek voltak az emberek. Az igazán nagy felfordulás a civil zónákban volt.
– Tudod, hogy miért mi visszük az elnököt és nem ti? Te kapitány vagy, az Ain Jalut pedig kipróbáltabb hajó, mint a Bastogne. Mögöttünk csak egy öthónapos járőrözés van, semmi több. Abban sem vagyunk biztosak, hogy elsül a fegyverünk.
– Ó, elsül az, kap – mondta Wade.
– Tapasztalatból tudja, hadnagy? – fordult felé mentében Resnik.
– Mi az, hogy, asszonyom. Én vagyok a tüzértiszt – vigyorgott fölényesen a hadnagynő, míg a kapitány visszafordult menetirányba.
– Hölgyeim, koncentrálhatnánk az előttünk lévő problémára? – kérdezte Lovell.
– Nem is tudom, kap, én kezdem élvezni – szólalt meg az eddig csendesen ballagó Komarov. – Lesz miről pletykálni a következő járőrön.
– A jövője érdekében fogja be a száját, Komarov – utasította Lovell dühösen, majd türelmetlenül Resnikre pillantott. – Visszatérhetnénk a kérdésemre?
– Persze. Az, hogy kapitány vagyok, a küldetés szempontjából nem számít. A Bastogne modernebb, a lopakodó rendszerét azután építették be, hogy a Begyűjtők szétlőtték a Normandiát. Az Ain Jalut csak felújításon esett át. – Hangjában elégedetlenség csendült. – Ráadásul senki sem akarja az elnököt a geth-ek területére vinni. – Barátilag rácsapott a parancsnok vállára. Páncélos kesztyűje koppanását alig lehetett hallani a zsibajban. – Mellesleg, neked elbűvölőbb a mosolyod. Jobban mutatsz majd a fényképeken.
– Azért neked sincs miért szégyenkezned – pislantott melltájékra, ahol a páncél követte a viselője vonulatait. Mögöttük Wade halkan horkantott egyet.
Amul Shastri elnököt az irodájában találták meg. Méretes, fa íróasztala mögött ült, mely előtt a Fellegvár Tanács négy tagjának holoképe lebegett. Lovell nem ismerte meg a turián, aszári és szalári tanácsosokat, de azonnal felismerte Donnel Udinát. A sovány, kopaszodó férfi dühösen ingatta a fejét. Shastri elnök arcán sem lehetett vidámságot felfedezni, annál több bosszúságot.
– Tanácsos asszony, nem értem meg magát – intézte az elnök a szavait az aszárihoz. – Nem is akarom, nem is fogom! Maga viszont megérthetné, hogy a Kaszások, amikről maguk évek óta azt hajtogatják, hogy nem léteznek, éppen kiirtják a népem. A Föld támadás alatt áll, és mi csak annyit kérünk, segítsenek, ha már egyszer a Tanács tagjai vagyunk. Udina! Küldjön ide hajókat! Csaljon, lopjon vagy öljön értük, nem érdekel! De mikor megindul a flotta, turián, aszári és szalári hajókat akarok látni a mieink mellett. A maguk érdeke is, hogy a Kaszásokat még a Naprendszerben megállítsuk – azzal egy gombnyomással eloszlatta a négy hologramot. – Idióta, álszent, beszari, hatalmaskodó népség!
– Uram! – szólalt meg bátortalanul az egyik testőr. Az elnök felnézett. – Lovell parancsnok megérkezett.
– Elnökúr! – tisztelgett Lovell.
– Felejtse el a szalutálást, Lovell. Ezek nem azok az idők, amikor megengedhetjük magunknak a formaságok luxusát. – Azzal kezet rázott a parancsnokkal. – Szóval maguk visznek engem biztonságos helyre. – A biztonság szót kissé szkeptikusan ejtette ki. – Be kell vallanom, mikor Hackett előállt az ötlettel, őrültnek néztem. Aztán eszembe jutott, mi folyik a Földön, és rá kellett jönnöm, hogy eljöhet az ideje, amikor az egész Szövetséget a Terminusba, vagy a Perseuson túlra kell menekítenünk. – Hátradőlt székében és megengedett magának egy könnyed mosolyt. – Nos, hogyan állunk?
– Elnökúr, az Ain Jalut hajtóműveit már melegítik. Az alelnök a fedélzeten van, több másik miniszterrel együtt – jelentette Resnik. – Még várunk pár emberre és néhány felszerelésre, de félórán belül felszállhatunk. – Lovell-re pillantott, jelezve, hogy véget ért a mondandója.
– A Bastogne hajtóműveit le se kapcsoltuk. Amint ön és családja a fedélzetre lép, startolunk – kontrázott rá Resnik jelentésére Lovell.
A két hajókapitány egymásra pillantott és elmosolyodtak. Shastri elnök felvont szemöldökkel meredt rájuk, majd átfutott a tekintete a vörösödő Wade-en és a vigyorgó Komarovon. Örült, hogy az élet nem állt meg, annak ellenére, hogy az anyabolygó támadás alatt állt, de azt tudta volna értékelni, ha nem ebben a helyzetben mutatják ki érzéseiket azok a tisztek, akikre rábízták a Szövetség vezetőinek életét.
– Hölgyeim, uraim, azt hiszem… – szavait elnyomták a felharsanó szirénák. Vörös fény gyúlt, és az állomás VI-jának hangja bezengte az irodát.
– Figyelem! Ellenséges hajó lépett a szektorba. Azonnal kezdjék meg az evakuálást. Ismétlem…
Lovell reagált a leggyorsabban. Nem azért, mert jobban kiképezték, vagy jobb katona volt, egyszerűen csak azért, mert az elnök mögötti ablakon keresztül a saját szemével látta, amint a tömegrelé magja izzani kezdett, és a gyűrűk felpörögtek. Végül a hosszú, kettős törzset elérte egy kék fénysugár, amiből kibontakozott a Kaszás. A barna, kitinesen csillogó test majdnem akkora volt, mint maga a tömegrelé.
Lovell átvetődött az elnöki asztalon és egyetlen ütéssel lezárta az ablak páncéllemezét. Tudta, hogy semmit sem fog érni, ha a Kaszás eltalálja az állomást, de mindent meg akart tenni az elnök védelméért. Eztán megperdült és mellőzve az udvariasságot, talpra rántotta Shastrit.
– Indulunk – közölte úgy, ahogy a beosztottjaira szokott ráparancsolni.
– A családom…
– Komarov és Wade gondoskodnak róluk – az említett személyek lekapták páncéljukról fegyvereiket és két testőrrel kisiettek az irodából. Resnik is kézbe vette fegyverét, majd az ajtó felé indult.
– Tom! – fordult meg egy pillanatra. – Emlékszel a Budapestre? – Lovell bólintott. – Egyszer megismételhetnéd a kérdést.
– Ha ezt túléljük, talán megfogom.
Resnik elmosolyodott, aztán kirohant a szobából. Lovell leemelte a válláról M-8 Avengerét és az ajtó felé irányította az elnököt.
A következő pillanatban az állomás durván megrázkódott. Lovell talpon maradt, de Shastri, a testőrök és az irodába lépő titkárnő elestek. A parancsnok újra talpra segítette az elnököt és ezúttal az ajtó felé kezdte terelni.
– Figyelem! Behatolás riadó. Ellenséges erők a kilences, tizenkettes, harminchármas, hetvenkettes és nyolcvankilences szektorokban. – Közölte a VI szenvtelenül.
Lovell legnagyobb félelmére, a kormányzati szektor is szerepelt a felsoroltak között. A Kaszás tehát nem csak azért jött, hogy elpusztítsa az Arcturus Állomást. El akarta fogni az elnököt.
– Nincs több időnk, uram! – Olyan nyomatékosan mondta, hogy Shastri nem ellenkezett.
A csoportot Lovell vezette, az elnök szorosan mögötte volt. Négy testőr vette körül, aztán következett két titkárnő, egy tanácsadó, és két másik testőr zárta a sort. A folyosón nagyobb volt a káosz, mint amikor bejöttek. Az emberek most már sikoltozva menekültek, a képek leestek a falakról, a fal megrepedezett és füst terjengett a levegőben. Távoli kiáltások és fegyverropogás csapta meg Lovell fülét.
– Bastogne – szólt a komjába Lovell. – Elindultunk. indítsák a hajtóművet!
– Értettem, uram – csendült Joseph navigátor nyugodt hangja a sisakhangszóróban. – A hangár támadás alatt áll, de a helyiek jól tartják magukat. Mi is segítünk nekik. Az elemzéseink szerint a keleti bejárat szabad. Azt javaslom, onnan jöjjenek.
– El ne veszítse a Bastogne-t, Joseph.
– Eszem ágában sincs, parancsnok.
A keleti bejárathoz fel kellett lépcsőzniük két szintet. Közben csatlakozott hozzájuk Wade és Komarov az elnök feleségével és gyermekeikkel. Eztán átvették a hátvédek szerepét, míg a két testőr beállt az elnöki családot védők gyűrűjébe.
Lovell kíméletlen iramot diktált. Tudta, hogy a hangár bejárata nem marad sokáig szabad.
Az út alatt azon kívül, hogy minden centimétert igyekezett szemmel tartani, próbálta kitalálni, milyen gyalogságot használhat a Kaszás. A zombiszerű húsbábokat látta a földi invázió felvételeiben, de attól tartott, hogy nem csak azokkal kell szembenézniük. Félelmét megalapozta a Kaszás érkeztekor felcsendült suttogás is, ami úgy tűnt, csak a fejében létezett. A suttogás halk volt, először fel sem tűnt neki, és akkor is csak alig hallotta, amikor koncentrált rá. Ilyenkor azonban erőszakossá, durvává vált, mint ami ki akarna ölni belőle minden érzelmet. Nem kellett sokat agyalnia azon, mit hal: sulykolást. A Kaszások így vonták az uralmuk alá a csatlósaikat. Bár tudta, hogy időbe telik, mire az embert tudattalan bábbá teszik, a dolog nem hagyta nyugodni.
Sokat azonban nem agyalhatott ezen, mert az egyik sarkon befordulva egy csapatnyi kék fényt árasztó, éjfekete húsbábba futottak. Az emberek meglepődtek, megijedtek, a lidérces teremtmények azonban nem. Hörögve, fújva rohantak feléjük. A rájuk zúduló össztűz még csak nem is lassította őket. Az Avenger, Wade M-15 Vindicatora, Komarov M-22 Evisceratora és a testőrök M-5 Phalanxai cafatokra tépték a kreatúrákat, ám azok mintha végelláthatatlan sorokban közeledtek volna.
– Komarov! Gránátvetőt! – adta ki utasítását Lovell túlkiabálva a tűzharc zajait. Még a sisakhangszórón keresztül is alig hallotta a közlegény szavait.
– Készen!
Lovell oldalra pillantott. Komarov kezében már nem az Eviscerator puska volt, hanem egy M-100-as gránátvető.
– Ha szétszórom őket, tüzeljen. – Meglendítette fél kezét, mintha csak egy labdát dobna el. Egész karját kékesen ragyogó aura vette körbe, s a tenyeréből apró kék lökéshullám indult meg a rohamozó húsbábok felé. Amikor elérte a szélrózsa minden irányába szétszórta őket, neki a falnak, a mennyezetnek, egymásnak. Egyetlen húsbáb sem maradt talpon.
Komarov nem várta meg a parancsot, amint az utolsó lény elemelkedett a talajról, kiürítette gránátvetője tárát. Tíz lövedék csapódott a felállni próbáló szörnyetegek közé és szabdalt szét őket a folyosóval együtt. Mire a füst elült, nem maradt más, csak cafatok, szilánkok.
– Tovább!
A következő problémát a pár sarok után elért keleti hangárkapu jelentette. Az itteni őröket valami felrobbantotta, és a robbanás letépte az ajtót nyitó panelt.
– Wade, nyisd ki! – utasította Lovell, és a hadnagy a sérült konzol elé térdelve aktiválta mindenesét.
– Hogy ilyenkor nincs kéznél egy kis omni-gél – zsörtölődött a hadnagynő.
– Túl könnyű lenne.
– Mint a szakmai kapcsolatunk, parancsnok? – hangja elég szúrós volt ahhoz, hogy függelemsértésnek minősítse bármelyik tiszt, de valahogy Lovell-nek most nem volt hangulata ezen fennakadni. Csak annyit mondott:
– Majd megbeszéljük, amikor nem akarnak minket kinyírni.
– Elnézést uram, de momentán az egész galaxist ki akarják nyírni – vágott vissza Wade a mindenessel szöszölve.
Lovell most már ráparancsolt volna a hadnagyra, ha nem szakad be mögöttük a mennyezet, és nem ugrik rá egy vörösen izzó húsbáb Komarovra. A közlegény elejtette puskáját, miközben megpróbálta leverni magáról a lényt, ami úgy fonódott rá, mint valami élősködő. Az egyik testőr a segítségére sietett. A következő pillanatban mindhárman felrobbantak.
A testőrök rávetették magukat az elnökre és családjára, míg Lovell igyekezett testével védeni a többi civilt. Sajnos az egyik titkárnő így is megsebesült, a tanácsadóval pedig végzett Komarov szétszakadó páncéljának szilánkjai.
Búsulni nem volt idő, még a károk felmérésére sem nagyon. Újabb vörös húsbábok zuhantak ki a mennyezeti lyukból. Lovell és a testőrség megmaradt tagjai tüzet nyitottak rájuk.
– Hadnagy, kinyithatná már! – kiabálta az elnök, maga mögé húzva feleségét és gyerekeit, majd fölkapta Komarov Eviscatorát. Láthatóan nem először fogott fegyvert a kezében, mert szakszerűen ellenőrizte, aztán lőni kezdte a támadókat. Halálpontos sorozatokat eregetet.
– Mindjárt!
Az ajtó nyílni kezdett. Wade felpattant és előrántva Vindicatorát berontott a hangárba. Körbefordult, de nem talált célt, így intett az elnöknek, hogy jöhetnek.
A testőrök egyenként vonultak vissza, mígnem Lovell egyedül maradt a folyosón. A többiek az ajtóból fedezték hátrálását. A robbanékony húsbábok eltűntek, de helyettük több tucat kék jelent meg, ráadásul a folyosó végén egy óriási, púpos húsbáb-mutáns is felbukkant, aminek a feje oldalra bicsaklott. Lovell nem várta meg, míg a Kaszások eme ismeretlen ivadéka bemutatkozik. Újra meglendítette karját. Tenyeréből ezúttal kék gömb röppent ki, majd eltalálva az első rohamozó húsbábot, szingularitássá robbant szét. Minden húsbáb, ami a közelébe ért, felemelkedett és körbe-körberöppent a folyosón, mígnem a szingularitás cafatokra tépte, végül elnyelte őket.
Lovell örömittas „ez az!” keretében megperdült és rohanni kezdett. Amint belépett a hangárba, valami alulról úgy megütötte, hogy a levegőbe emelkedett. Megperdült, majd fejjel előre landolt. Ha nincs rajta sisak, biztos nyakát szegte volna.
A púpos ivadék támadta meg őket ugyanolyan lökéshullámmal, mint amivel pár perccel azelőtt ő szórta szét a támadóikat. Lovell beleborzongott a tudatba, hogy a húsbábok közt is vannak biotikusok.
Talpra szökkent. Egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. Shastri elnök a feleségét ölelte, akinek a karja természetellenes szögbe kifordult. Bőre egy helyen felszakadt, kivillant alóla a fehér csont töredezett vége. Gyermekeik mellettük ültek, kótyagosan sírtak. Két testőr lezuhant az emeletről. Az egyik titkárnő szintén eltűnt, valószínűleg szintén a mélybe zuhant. A sérült eszméletlenül feküdt a földön. A megmaradt három testőr az elnökre figyelt. Az egyik biceget, a másiknak a szájából csorgott a vér.
És ott volt Wade, aki ugyan elvesztette sisakját, de ez cseppet sem zavarta. A nő mindenesével tech-támadást küldött a púpos húsbáb-mutánsra, átütve annak páncélját. Lovell-nek több sem kellett. Előhúzta a hátára illesztett ML-77-es rakétavetőjét és célba vette a lényt. Egyetlen rakéta elég volt neki, darabokra robbant.
Lovell eztán eltette a rakétavetőt, felkapta elejtett Avengerét és talpra segítette az elnököt.
– Mindjárt ott vagyunk. Maga, hozza a First Lady-t – utasította a vérző szájú testőrt, aki készségesen felnyalábolta a zokogó nőt. A viszonylag sértetlen gárdista az eszméletlen titkárnőt kapta ölbe, míg bicegő társuk úgy állt eléjük, hogy adott esetben a testével védhesse őket.
Az elnök felkapta fiatalabbik lányát és elindult a testőrei és másik lánya kíséretében a lépcső felé, ami levezetett a Bastogne szintjére. Alattuk heves tűzharc dúlt, de amennyire Lovell meg tudta állapítani, emberei jól tartották magukat. Az pedig kifejezetten megnyugtatta, hogy a hajó hajtóműveinek duruzsolása az egész hangárat betöltötte.
– Bastogne, megérkeztünk! – kiabált a rádiójába, mikor leértek. – Wade, kísérd az elnököt a hajóra!
Wade sereghajtóként beterelte a csapatot a hajóba, míg Lovell elrohant a védvonalhoz.
– Kell egy kis segítség, asszonyom? – állt meg Resnik kapitány mellett. – Mit kerestek még itt?
– Gondoltam segítünk tartani a vonalat, míg ideértek! – felelte a nő, túlkiabálva a csatazajt. – Majd később megköszönöd!
– Oké, de most tünés! Visszavonulás! – a parancsot már egyszerre kiáltották.
A csapat – a Bastogne és az Ain Jalut katonái, néhány testőr és pár hangártechnikus – össztüzet zúdított az özönlő kék és vörös húsbábokra, a púpos ivadékokra és a magasból leereszkedő polip és óriási rák hibridjének tűnő akármire, aminek szeme szó szerint lézert lövellt.
Az emberek kétfelé igyekeztek. A katonák egy része a Bastogne-ba, a másik az Ain Jalutba ment be, míg a testőrök és a hangártechnikusok Lovell hajóját részesítették előnybe. Utolsóként maradt Lovell és Resnik.
– Aztán jók legyetek! – búcsúzott a kapitány, majd átbújt a lezáródó zsilipajtó alatt.
Lovell leadott még egy utolsó sorozatot, aztán elugorva az óriás polip-rák hibrid rakétája elől, bezuhant a Bastogne-ba.
– Indulás, Walker! – kiabált bele a komba, miközben lezárta a zsilipet, és meg sem várva a fertőtlenítő eljárás végeztét, berontott a főfolyosón át a pilótafülkébe.
Az Ain Jalut startolt először. Azt követően a Bastogne farral előre perdült ki a hangárból, mintha csak egy versenysikló lenne, nem a Szövetség egyik legfejlettebb fregattja. Ez a hajónak sem tetszhetett, mert a gravitációs kiegyenlítők alig tudták tartani az iramot, és a nulltérmező ellenére felsikoltott a fém.
Walker kormányos sebesen zongorázott a holografikus konzolon, mire a Bastogne megugrott és kilőtt a térközrelé felé. Az Arcturus Állomás körül hatalmas volt a felfordulás. A hadihajók körbevették az űrállomásra kullancsként rátapadt Kaszást és mindennel lőtték, amit csak találtak. A Kaszás ezt láthatóan fel sem vette, békésen ült a szétszakadás szélén álló komlexumon és vörös sugaraival módszeresen ritkította a Szövetség hajóit.
Közben – a Bastogne-nyal együtt – civil hajók igyekeztek a térközrelé felé. Amelyik elérte, azt a szerkezet csúzliként lőtte ki a fényévekre lévő többi relé valamelyikéhez.
Lovell egyetlen hajót keresett, az SSV Ain Jalutot, de sehol sem látta. Elsőre nem furcsállta, elvégre annyi hajó volt körülöttük, hogy a Destiny Ascensiont sem biztos, hogy meglátta volna. Aztán felmerült benne, hogy az Ain Jalut akár már el is hagyhatta a szektort. Könnyen lehet, hogy már a Perseus Fátyolon túlra vezető relék felé tartanak.
Reményei hiú ábrándnak bizonyultak.
– Uram! – szólalt meg Joseph navigátor. – A Kaszás levált az állomásról és üldözőbe vette az Ain Jalutot.
– Tüzel rá? – kérdezte Lovell aggodalmasan. Tudta mi a válasz.
– Nem, úgy tűnik, megpróbálja elfogni.
Lovell behunyta a szemét. Az Ain Jalut szállt fel először, a Kaszás ezért valószínűleg azt hiszi, hogy ott az elnök. És lopakodás ide vagy oda, a Kaszás elől nem tudnak elbújni. Az Ain Jalut nem, hiába újították fel, a lopakodó rendszerei nem olyan jók, mint a Bastogne-é.
– Uram, talán segíthetnénk neki – javasolta Joseph. – A fegyvereink elég erősek, ha csak egy pillanatra elvonjuk a Kaszás figyelmét, Resnik kapitány egérutat nyerhet.
És felfednék magukat, tette hozzá magában Lovell azt, amit mindenki tudott a hídon, csak nem mondtak ki. Nem kellett, tudták, hogy kapitányuk tisztában van vele és ennek tükrében fogja meghozni a döntést, amit mindnyájan elfogadnak majd.
– Meg tudják tenni? – csendült Shastri rekedt hangja Lovell háta mögött. A parancsnok felé pillantott. Az elnök fáradtnak, reményvesztettnek tűnt. Ruhája elszakadt, karjából vér csordogált. – Megmenthetik őket?
– Nem – rázta meg a fejét Lovell. – Irány a Terminus-rendszer, Walker.
Walker némán végrehajtotta a parancsot.
– De meg tudnánk menteni őket, igaz? – makacskodott az elnök. – Ember, ott van a barátja, az én barátaim, a Szövetség vezérkara… Tennie kell valamit.
Lovell bánatosan megveregette az elnök vállát és elsétált mellette. Egy másodperccel később a hajó elérte a térközrelét. Az SSV Bastogne SR-1 eltűnt a Terminus-rendszer mélyén, és nem is szándékozott újra előtűnni, míg valaki le nem győzi a Kaszásokat.

Mass Effect 3 előrendelés!