Csatlakozz!

A Mass Effect 3 történetében három nagy lyuk van. Visszafelé haladva az első a legvége, amit az Extended Cut DLC-vel és a Leviathannal betömtek. A második a Fellegvár importálása a Földre, amely legalább annyi kérdést hagyott maga után, mint anno a játék vége. Hogyan vitték át a Kaszások a Fellegvárat a Naprendszerbe? Mi lett Bailey-vel, a tanáccsal, az állomást védőkkel? Ezekre egyelőre nincs válasz, de talán egy DLC majd ezeket a lyukakat is betömi. A harmadik és egyben utolsó likacs pedig az Omega ügye. Ez hasonló volt, mint anno a Mass Effect 2-ben Liara története. Ahogy ott, itt is kukán pislogtunk, hogy egy ilyen fontos sztori elemet miért tudnak le piszlicsáré adatgyűjtögetéssel és noname figurák kergetésével. De mivel már tanultunk a Lair of the Shadow Brokerből, az ME3-nál a kukán pislogást megvilágosulás követte: ja persze, letölthető tartalom lesz belőle.

A From Ashes, az Extended Cut és a Leviathan után meg is érkezett a negyedik single, vagy ha úgy tetszik, harmadik történet DLC képében az Omega. Kicsit olyan, mint az Overlord, vagyis sok-sok akciót fűznek fel egy alapjaiban vékonyka történet szálára. Viszont az Overlorddal ellentétben az Omega nem is próbál többet kínálni egy lövöldözős DLC-nél.

Aria elérkezettnek látja az időt, hogy visszavegye a trónját, amit a Cerberus még az Invasion képregényben foglalt el, nem sokkal az Arrival eseményei után. Sajnos, mint ahogy a korábbi visszautalások esetében, most sem tudunk meg többet a játékból az azokon kívüli eseményekről, így aki nem ismeri a könyveket és képregényeket, a látottakból talán kevésbé érti meg, miért fél annyira Nyreen az Adjutantoktól, vagy miért olyan nagy durranás Oleg Petrovsky tábornok. Ráadásul a bekezdés első mondatával le is tudtam a sztorit, ennél többről tényleg nem szól, nincsenek váratlan fordulatok, se sok szócséplés, inkább a fegyvereké a szerep.

Ezen a téren jól teljesít a DLC, mert az Omega visszafoglalása legalább olyan összetett és változatos feladat, mint az ember-VI hibrid David lekapcsolása. Először be kell juttatnunk Aria zsoldosseregét az Omegára, aztán szövetséget kell kötnünk a könyvekből már ismert Talon zsoldos csoporttal. Eztán jöhet az ostrom, csak előtte még le kell kapcsolni a központot elzáró erőtereket, a reaktorhoz viszont a bányákon át vezet az út. Aztán egy kis bombahatástalanítás, és már mehetünk is Oleg bácsit nyakon vágni. A végső leszámolás ezúttal sem fog fejtörést okozni. Ahogy az ME3 és a Leviathan végén is, ezúttal sem bossfight vár ránk, hanem a végtelentett hullámban érkező ellenfelek kereszttüzében kell megoldanunk egy roppant egyszerű feladatot. Ennek a koncepciónak továbbra sem örülök, hiszen Saren, a Kaszás baba és az Árnybróker után még csak meg sem izzadunk a cerberus katonáktól vagy a Kaszás kreálmányoktól (jelen esetben az Adjutantoktól), akárhányan jönnek.

Fájó pont még számomra a zene. Az előzetes nagy, epikus pillanatokat ígért és már előre dörzsöltem a kezem, milyen remek lesz hallgatni Aria beszédét, nézni az Omegára lecsapó zsoldosokat… Tényleg jó volt hallgatni azt a buzdító monológot, és nézni a csatákat, csak az epikusság maradt el, ugyanis nincs egy normális zene a DLC alatt! Sorra jönnek a jobbnál jobb pillanatok, de a zene végig uncsi aláfestő muzsika, mint amilyenek az ME2 Atmospheric albumán vannak. Jól működnek a tűzharcok közben, de nem akkor, amikor gépágyúk tömegesen kaszálják le a Cerberus katonáit. Így abba a szájhúzós helyzetbe kerültünk, hogy az előzetes epikusabb, mint maga a DLC…

De legalább jó pályákat kaptunk. Olyan változatosságnak ugyan nem leszünk kitéve, mint a Leviathanban, elvégre itt egy űrállomást járunk be, de a Bioware-nál azért nem tudták le egy kézlegyintéssel a dolgot. Majdnem minden pontról pazar kilátás nyílik az Omegára, a bányák igen hangulatosak, a reaktor áll-leejtő, az egykori járvány sújtotta területek és az Afterlife pedig nosztalgiával töltik el az embert. Persze csak akkor, ha korábban is kedveltük Omegát, hiszen itt minden sötét, mocskos és durva. Én személy szerint csípem az ilyen Mos Eisley jellegű helyeket, és talán csak annyi negatívumot rónék fel, hogy az Adjutantokkal sokkal hangulatosabb lett volna tök sötétben összefutni.

Ellenfelek terén lényegében a szokásos a felhozatal. A Cerberus katonái mind tiszteletüket teszik, az Assault Troopertől a Phantomon át az Atlasig. Megölésük rutin ujjgyakorlat, pláne aktuális társaink mellett. Némi kihívást a két új játékos, a Rampart Mech és a már említett Adjutant jelenthet. Az előbbiek sokan vannak, gyorsak, jól páncélozottak, ráadásul közelharcban is jeleskednek, nem éppen Loki Mechek. Az utóbbiak a Kaszás mumusok Cerberus változata, lassúak, de jól ugranak (ez lett a teleportálási képességükből, ami miatt nem kerülhettek be az alapjátékba), viszonylag masszívak és kaptak egy biotikus lőfegyvert.

Ami társainkat illeti, nos, Aria kívánságára otthon maradtak, így be kell érnünk a kalózkirálynővel és egy Talon zsoldos turian nővel, Nyreennel. Mindketten igen erős képességekkel lettek megáldva, főleg Aria, szabályos biotikus istencsapás. Karakterként is ő az érdekesebb, Shepard viselkedése ugyanis rá is hatással van, így más a játék vége Renegate és Paragon behatások esetén. Na persze ezúttal is Mass Effect stílusban, vagyis csak annyit dönthetünk el, hogy merre fordulunk 360 fokot, a történet sodrásába továbbra sincs beleszólásunk és döntéseinknek sincsenek lényeges következményei, azon kívül, hogy mennyi plusz pontunk lesz a játék végén.

Az Omega tehát egy akcióközpontú, nudli történetű, sötét hangulatú DLC, ami betöm egy nagy lyukat a Mass Effect 3 sztorijában. Az ostrom kellően változatos, a pályák látványosak, a főküldetések mellett megoldhatunk három alküldetést is. Carrie-Anne Moss viszi a hátán a játékot; az új ellenfelek jól működnek, bár az Adjutantokat jobban is kihasználhatták volna. A zene csapnivaló, ami agyonvágja a legtöbb nagyszabásúnak szánt jelenetet.

Pro: akció dús, visszatérhetünk Omegára, Aria
Kontra: a sztori vékonyka, a zene csapnivaló

Grafika: 90%
Hang: 75%
Játékélmény: 85%

ÖSSZ.: 83%

Mass Effect 3: Omega DLC teszt bejegyzéshez 1 184 hozzászólás

  • Az a baj hogy pont azokkal a dolgokkal lehetett volna jóvá tenni a dlc-t amiket hiányolunk. Így már tényleg csak az élvezi akinek tök mindegy mire csak lőjön, meg aki esetleg szerette annyira Omegát, hogy a vörös árnyalataiban pompázó gettóban jól érezze magát esetleg aki menthetetlenül fan. Mégha a valóban hajszál vékony sztori felett szemet hunyunk (mert hát komolyan, ki mire számított?), több helyen vérlázító amit a rendezéssel és a zenével, vagyis inkább azok hiányával csináltak. A játék vége félelmetesen érdektelen lett pont ezért, és ez annak fényében idegesítő hogy mit lehetett volna kihozni belőle :. Azért jó esti szórakozás volt, de a pénzt nem érte meg XD

  • Azon meg röhögtem hogy Aria a hatalmas újjáépítést a fellegváron unatkozva ücsörögve végzi. Erre valahogy figyelhettek volna hogy nagyon gagyin veszi ki magát XD

  • Hirtelen ennyi visszafogott véleményemnek tudtam hangot adni, de amúgy a cikk tök korrekt lett ;).
    Reméljük a kövi DlC már jobb lesz.

  • joejoejoe szerint:

    Igazad van. Lehetséges, hogy a kövi DLC témája a Citadel lesz.
    link

    Magánvélemény: kezd hányingerem lenni az ilyenektől. Azt egy klassz dolognak tartom, hogy csinálnak DLC-ket, ami berak valami teljesen új helyszínt, amire az alapjátékba említés szintjén sem volt utalás. Ugyan a kettőnél is kihagytam minden fizetőset, de abszolúte jó ötletnek tartottam, hogy így lehet bővíteni a játékot. De az hogy kihagynak fontos részleteket a játékból, aztán külön eladják nekünk és csak azokkal érthető teljes egészében a történet, azt már egyáltalán nem vagyok hajlandó lenyelni. Ez egy aljas, szemét viselkedés.

    Pluszba még ez a 3 DLC árilag már az alapjáték árát súrolja.

    Örültem a trilógia csomagnak, mint majom a farkának, hogy majd a DLC-ket be tudom szerezni emészthető áron, az összes részről lesz biztonsági másolat, ráadásul szép dobozban. Ahha, az a kiadás nemhogy a harmadik rész elkészült DLC-it, de még a második részét sem tartalmazza. Hát kösz szépen.

  • Merras szerint:

    Nekem pont a nudli történettel van gondom az Omega kapcsán. Az Overlordnak legalább volt egy érdekes története, még ha alapvetően akcióközpontú is volt, és amúgy nagyon jó külön zenét is toltak hozzá. Plusz érdekes volt az utolsó, augmented realitys pályája.

    Engem nem nagyon csigázott fel az, hogy szétkenhetem egy csomó Cerberus katona száját, ez ugyanis napi program a multiplayerben. 🙂 És némi Gold / Platinum szintű multis tapasztalattal a hátam mögött nem volt egy nagy kihívás a DLC, főleg, hogy 60. szintű biotic Sheparddal mentem neki. 😀 Nyreennel mindig toltam egy Incinerate-et, utána Sheparddal rádobtam ugyanarra a célpontra egy Warpot, amitől felrobban az Incinerate, jó kis területi sebzést okozva, majd a Warpot felrobbantottam vagy egy Throw-al, vagy pedig Aria saját biotic képességével.

    Nyilván persze annak, aki nem multizik sokat, annak jó kis kihívás lehet az Omega, de akkor is… a Mass Effect a sztorijáért, a karaktereiért Mass Effect, nem csak a harcért. Össze lehetne hasonlítani az Omegát a Lair of the Shadow Brokerrel is amúgy: ez utóbbi is baromira akcióközpontú, ha nagyon lecsupaszítom, akkor két fő részbe sűrített folyamatos harcból áll. Mégis, az átvezető videók, vagy akár a harc közbeni beszólások oltáriak. Kár volt lejjebb adni a minőségből.

  • dzsejt szerint:

    Én mondjuk nem játszok sokat a multival, így nem lett napi rutin a cerbek mészárlása, bár mivel nemmondommeghanyadszorra játszom ki az ME3-at, így azért mégis. 🙂 Azért ha tesznek alá valami dögös zenét, és esetleg a társaink is velünk tarthattak volna – legalább Garrus -, akkor simán lehetett volna ebből az ME3 Lair of the Shadow Brokere. Mert azért na, Garrus Arria és a Talon oldalán egy turian csaj mellett, az olyan szövegeket eredményezhetett volna, hogy a földön gurultunk volna a rötyögéstől. A zene meg… Nos, hadd ne soroljam fel azokat a jeleneteket, amelyek a zene miatt lettek olyan hatalmasak, hogy önmagukban is simán vissza merem nézni.

  • Valyon Tamás szerint:

    A következő zenéje állítólag megríkat majd… Én benne vagyok, de annak tényleg tegyék oda magukat, mert nekem most az Omega és korábban a Leviathan után is volt némi keserű szájízem. A Leviben főleg a snassz végét nem csíptem.